64. rész
2010.10.01. 21:36
Felhívtam az ideiglenes főnökömet, Colint, és röviden, tőmondatokban kifejtettem, hogy ott leszek a rajtrácson. Először azt hitte rosszul hall, mivel tegnap Kimi, meg Watkins doki úgy értesítette, csak a következő versenyen számíthat rám, de persze örült, hogy nem egy autóval kell rajthoz állniuk. Megbeszéltük, hogy csak az utolsó pillanatban szól a versenyigazgatóságnak, sokkolva ezzel az ellenfeleket, mondván ők azt hiszik, nem leszek ott a startnál. Remek ötletnek tartotta, és a kezébe vette az irányítást.
Majd vissza platyogtunk a Wendetti boxban, és a kezdésig igyekeztem annyit pihenni, amennyit csak lehet. Kimi végig mellettem volt, míg én aludtam csendben átnézte az emailjeit, vagy csak olvasgatta a híreket. Együtt mentünk ebédelni, ami remek hangulatban telt, a csapat odajött és nagy viccelődés, és nevetgélés kezdődött, örültek, hogy több időt tölthetnek velem, hiszen az elmúlt időszakban kicsit hanyagoltam a velük való kapcsolatot.
Őszintén szólva, ők is hiányoztak már nekem.
Nagyon jó kedvvel indultunk el, a rajtrácsra, de mielőtt beértünk volna a Forma 1-es kamionok közé, megálltam egy sötétebb saroknál.
- Baj van? Szédülsz vagy…
- Nem semmi. Csak jó ötlet a tegnapi táblás eseted után egyáltalán, hogy mi most két különböző csapat színeiben kéz a kézben besétáljunk?
Kimi megrántotta a vállát.
- Teszek mások véleményére! –közölte flegmán. – Ne mond, hogy téged érdekel?
- Nem mondom, csak nem akarom, hogy azzal vádoljanak, hogy lepaktáltál az ellenséggel. Horner még kombinálhat, hogy…
- Teszek Chrisre! Ő csak ne kombináljon semmit, amúgy meg, egy értekezleten sem voltam, szóval gőzöm sincs mi a taktika! –vigyorgott.
Vettem egy mély levegőt.
- De ha téged zavar…- morogta, és elengedte a kezem, majd két lépéssel távolabb állt.
- Nem akarom, hogy a bulvár ízekre szedjen, sem téged, sem engem, nem hiányzik egyikünknek sem. Csodálom, hogy ami eddig történt, abból semmi nem szivárgott ki. És félek is….
- Félsz? –kérdezte meglepetten – Mitől?
Közelebb jött, és átkarolt.
- Ha kiderül, hogy elvetéltem, és öngyilkos akartam lenni, én a föld alá süllyedek szégyenemben. Én nem ilyen vagyok…. Én nem vagyok gyenge!
- Akkor én mit szóljak? – dünnyögte – Amúgy meg nem kőbe vésve, hogy nem lehetsz padlón, és sírhatsz. Emberből vagy te is!
- Igen…..Legnagyobb sajnálatomra….
- Most miért? Olyan akarsz lenni, mint én, egy Jégember??
- Nem mond ezt, ez nem igaz rád! Ez csak gúnynév!
Szorosan magához húzott.
- Dehogynem igaz! Te hoztál vissza valamit a régi Kimiből, aki azelőtt voltam.
- Szóval ilyen volt a régi Kimi, ilyen rendes, kedves, törődő, és pukkancs? – nevettem fel.
- Igen….Bárcsak olyan lennék teljesen, mint korábban, azt a Kimit jobban tudnád szeretni! Méltóbb is lenne hozzád…- mondta komoran.
- Ne kezd megint ezt a depressziózást….
- Rendben….
- Most mondtad, hogy már van egy reménysugár, akkor meg?
- Igen. Ez vagy te. Az én utolsó kis reménysugaram. – mosolygott félszegen.
- Hogy mondtad? Hogy neveztél? –kérdeztem vissza élénken.
- Reménysugaram….
Elnevettem magam, nem bírtam megállni. Kimi azonban nagyon dühös lett.
- Kösz! Rendes tőled, hogy körbe röhögtél! Látom neked, csak ennyit jelentenek az érzéseim! Tiszta idióta vagyok, hogy képes voltam elmondani!
Őrjöngött.
- Kimi! Legalább hallgass meg! Kimi! –hiába kiabáltam utána, elcsörtetett.
A vállammal neki dűltem az egyik kamionnak. Baszd meg, megint a semmiért kaptam a pofámra! De tök jó!
- Baj van? –kérdezte valaki a hátam mögül.
Megfordultam.
- Szia Seb!
- Látom autóba ülsz! – mondta, miközben végig mutatott az öltözékemen. Az overál már rajtam volt, és a bukó a kezemben.
- Igen…Az orvos engedte….- mondtam kissé letörten.
- Kimi mit mondott? –kérdezte ingerülten Seb.
- Áhh, rájött a tíz perc! Mondott valamit, én meg kinevettem, mert eszembe jutatott valamit, de végig se hallgatott, csak felhúzta magát, és elviharzott, mint egy tornádó.
- Nem becsül meg téged! – csattant fel.
- Bele ne avatkozz! Kérlek! Majd beszélek a fejével, idáig egészen emberien viselkedett. Most viszont úgy érezte, mintha kinevetném az érzéseit, és ezen kattant be.
- Értem. De téged, megviselt a dolog.
- Csak egy kicsit a szívemre vettem…
Seb a fejét csóválta.
- Ha úgy alakul, akkor tudom, hogy ki kell hívni. – mosolyogtam rá.
Bólintott, és elvigyorodott.
- Aztán vigyázz a rajtnál! Mert még megelőzlek!
- Álmodik a nyomor! Majd a dobogó tetejéről integetek!
Egymásra vigyorogtunk, kezet fogtunk, és mindketten a saját boxunk felé vettük az irányt.
Kimit, már csak a rajtrácson láttam viszont, ahol lepacsizott Sebbel, és Daviddel.
Hosszan bámultam rá, de hiába, még rám sem nézett. Annyira nem volt képes, hogy oda jöjjön hozzám, hogy legalább sok szerencsét kívánjon vagy valami.
Szarul esett, mert értem én, hogy haragszik, de hát akkor is, egy pár vagyunk, még ha a fél világ nem is tudja. Ha annyira szeretne, akkor törődne azzal, hogy az idegeim kissé viseltesek.
Mély levegőt vettem, és leültem a tribünök előtt lévő betonkerítés mellé, az árnyékba. Néztem, ahogy a szerelők, mérnökök szaladgálnak, a csapatvezetők még utoljára utasításokat osztogatnak, ez egész olyan volt, mint egy felbolydult hangyaboly.
Lehunytam a szemem.
Hibáztam igen, nem kellett volna nevetnem, de meg sem tudtam magyarázni, és a dühével, a sértettségével, a fájdalmával megint engem talált el.
Így ismeretlenben is gyűlöltem azt a nőt, annyiszor bántotta, kínozta, verte át, sebezte meg Kimit, hogy olyan lett, mint egy sérült állat. Kifordult önmagából, és annyira mélyre süllyedt, amennyire ember csak süllyedhet. Olyan lett, mint egy szakadék felé száguldó vonat, amiből már a kiugrott a vezető, a mozdony, pedig megállás nélkül robog a szakadék felé, és nincs, aki fékezzen, aki megálljt tudjon parancsolni. Aki, pedig megpróbálja azt magával rántja. Ahogy engem is.
Most először kezdtem komolyan kételkedni abban, hogy Kimit valóban meg lehet menteni sajátmagától. Van az a szint, ami után már senki sem megmenthető, hanem potenciális két lábon járó élő halott, akinek minden vágya a Kaszás eljövetele, akit már keres, hívj, és kíván. Az minden vágya, hogy a kukacok egyék a föld alatt, mert nekik, a halál egyenlő a megváltással, azzal hogy vége a kínoknak, amit már nem bírnak sem ésszel, sem szívvel elviselni.
Annyit küzdöttünk már ezért, a kapcsolatért, és annyiszor buktunk bele, hogy talán már nincs miért küzdeni...
Ezt a többfontos háborút, nem lehet megnyerni. Nem küzdhetek egyszerre magamért, Kimiért is, szemben az egész világgal. Pláne, hogy Kimi ellenem, meg saját maga ellen is van. Lehetetlen! Olyan, mint a szélmalom harc. Közben, pedig minden, amiért küzdöttem eddigi életemben, amiért olyan sokat szenvedtem, és áldoztam darabjaira esik.
Valaki leült mellém. Nem nézem oda, tudtam, hogy Kimi az.
- Nem tudom, mit mondjak…. Sokat gondolkodtam…..és……attól félek a sajnálom már kevés…..- suttogta.
Bólintottam.
Csak ültünk ott, én neki dőlve a betonnak, Kimi pedig engem bámult, de én nem néztem rá.
Már alig negyed óra volt a rajtig.
Ránéztem. Kétségbeesetten bámult, az arcára kiült a fáradtság, és az utóbbi hetek megpróbáltatásai. Kimerültnek, és összetörtnek látszott.
Meg akarta fogni a kezem, de elhúztam.
- Kérlek…..- suttogta.
De láttam, ahogy lassan összeáll a fejében a kép.
- Ugye nem…..ugye nem akarsz végleg szakítani? –kérdezte döbbenten.
Hosszan a szemébe néztem. Belül összevoltam zavarodva.
- De igen…- suttogta döbbenten.
Tiltakozni akartam, de a számra tette a kezét.
Lehorgasztotta a fejét, majd lassan felállt.
- Azt hiszem, ezért a döntésedért nem kárhoztathatlak…
Sokkal rosszabb volt így, mintha üvöltene.
- Jobb ez így…..
Megfogtam a kezét, de kirángatta az enyémből. Felpattantam.
- Kimi…én sze…
- Én a verseny után akartam megmondani, hogy vége. De jobb, hogy te is erre a döntésre jutottál.
- Hogy mi? –hallottam a saját hangom.
- Jenny itt van, beszéltünk, és vissza akar jönni hozzám, azt mondta nagyon megbánt mindent. Rájött, hogy szeretet, és azt hiszem én is még mindig. Szeretném helyre hozni a dolgokat. –közölte nyugodtan.
- Kimi ne hazudj!
Erre pár méterrel arrébb bal felé nézett.
Földbe gyökerezett a lábam Jenny ott állt, és éppen valamelyik szerelővel beszélgetett.
Aztán felénk fordult, egy negédes mosoly kíséretében integetett, és dobott egy csókot Kiminek, aki mosolyogva fogadta.
Álmodom! Álmodom! Ez nem lehet!
Behunytam a szemem. Istenem, mindjárt elájulok! Mély levegő! Nyugi!
Mire kinyitottam Kimi eltűnt. Beültem az autóba, a visszapillantóban láttam, ahogy Kimi és Jenny ölelkezik, és csókolózik. Elmondhatalanul fáj. Mint akinek karót döftek a szívébe.
Belül, pedig éreztem hogy ez a verseny olyan lesz számomra, mint az út a pokolba.
|