Hogy hogyan teljesítettem a felvezető kört? Sehogy.

Komplett idiótát csináltam magamból, úgy vezettem, mint egy friss jogsis liba. Nem tudtam elindulni, és majdnem lefullasztottam a motort, idegességemben minden kanyarban kockásra fékeztem a gumit, kétszer pedig ki is csúsztam a kavicságy szélére. Ha ezek után nem nézett kezdőnek egy versenyző sem, akkor azt csodának lehet minősíteni.

Remegtem, mint a nyárfa levél, és reszketett a kezem, akár egy hetven éves matuzsálemnek.

A kör végre pedig, kész idegroncs lettem, felhúztam magam a saját hibáimon is. A rajt előtt próbáltam mélyeket lélegezni, hogy kicsit összeszedjem magam. Hallgattam, ahogy kopog az eső a sisakomon. Még a felvezető előtt szemetelni kezdett, és mostanra már úgy esett, mintha dézsából öntötték volna.

Annyit elértem vele, hogy stabilan fogtam a kormányt, és kicsit összeszedtem magam.

Legszívesebben kiszálltam volna az autóból, és szétvertem volna Kimi, és Jenny a képét.

Alig vártam a zöld jelzést, minden áron meg akartam nyerni a versenyt, hogy aztán a képükbe röhöghessek, és a nyilatkozatoknál mindenkinek beszólhassak.

Úgy utáltam, már mindenkit ebben a brancsban, hogy hányi tudtam volna tőlük.

Felnéztem a lámpákra, piros,piros, piros, piros. Pár másodperc, aztán elaludt mind.

Gázt adtam, és azonnal jobbra húzódtam, és zártam a szöget Seb előtt. Azért néztem a visszapillantót is, David nagyon körbe akart autózni, ezért a kanyar közepén már gázt is adtam, és balra húztam a kormányt kiszorítva őt, a fűre.

A kör végre kicsit le is tudtam szakítani őket, aztán pedig, ami a csövön kifér.

Egyre jobban dühbe jöttem, a kezdeti fájdalom, és sértettség, elszállt. Próbáltam kikapcsolni az agyam, de csak zakatolt tovább, és tovább. Képek villantak be, Kimi, Kimi az autóban injekciós tűvel a karjában, Kimi a kórházban, ahogy engem tolnak a műtőbe, Kimi és Jenny csókolózik.

Egyszer csak feltűnt, hogy villog a rádió gomb.

Benyomtam.

-          Hogy állunk?

-          Vettel huszonöt, David harmincra másodpercre van mögötted. És lassítanod kellene…

-          Lassítani? Nem is megyek….

Ránéztem a kormányon az időeredményre, basszus. Majdnem megfutottam az időmérőn elér időt.

-          Értem….Egyéb?

-          A nagy sárga kapcsolót, kettesbe, a zöld kicsit négyesbe tekerd.

-          Pillanat.

Tekergettem, ahogy mondták. Várjunk! Ez az üzemanyag, levegő keverék módosítás. Csak nem túl sok volt a fogyasztás? Jujjujuj!

-          Srácok gond lehet azzal, amivel gondolom, hogy gond lehet?

-          Ezzel a beállítással menj, amíg nem szólunk, hogy változtass.

-          Rendben.

Mentem, néhány lassabb kört, aztán néhány gyorsabbat, és a visszapillantóban feltűnt Seb.

Benyomtam a rádiót.

-          Fiúk!

-          Tudjuk, látjuk! Dolgozunk rajta!

-          Amíg ti dolgoztok rajta, nekem közben két bika a seggemben van. Utasítást kérek most!

-          Még dolgozunk, várj!

Kinyomtam a rádiót. Amatőrök.

Néztem a kormányon a kiírásokat, és fejben számolgattam. Úgy saccra, még harminc kör van, átlag öt liter/kör. Tehát az utolsó körben nem lesz benzinem, pontosítok az utolsóban és a levezetőben. Bakker!

Annyit tudok tenni, hogy valamikor ha leráztam a két kullancsot megyek két extra lassút.

Vissza tekertem mindent eredeti állásba, és nyomtam tovább.

A csapat állandóan hívott a rádión, de nem reagáltam rá.

Öt körrel később, viszont igen.

-          Ha nem vigyázol az autódra, nem tudsz végig menni! – kiabált a főszerelőm.

-          Negatív. Megoldom. Bemennék kerékcserére. Szétmentek a gumik.

-          Két kör múlva be tudsz jönni.

-          Negatív! A következőben! A jobb elsőm mindjárt kidurran, már majdnem foszlik! Esőgumit kérek!

-          Nem mond esőt, és szárad a pálya!

-          Esőgumit! – kiabáltam vissza.

Bontottam a vonalat.

És ezek akarnak vb-t nyerni. Kezdtem érteni Colin miért akar engem ennyire, ide, hogy legyen egy értelem a csapatban.

Bedöcögtem a boxba. Aztán vissza a pályára. Az előnyömből is maradt, és a srácok jól dolgoztak.

Igyekeztem egyre jobb, és gyorsabb köröket menni, a csere után. Az aszfalt száradt, és a gumikat hűtenem kellett. Tudtam, hogy fog még esni, éreztem az esőt, csak kérdés, kibírják e a gumik.

-          Hna jó! Most azért egy kicsit izgulok! –mondtam magamnak.

Seb, és David feltűnt a visszapillantóban, én meg felnéztem az égre.

-          Ha már ennyit szenvedtem mára nem nyerhetném meg a futamot? – kérdeztem a célegyenesben, az eget bámulva.

Két kört adtam magamnak, ha addig nem indul meg az eső, azokból a sötét pacákból ott fent, akkor kimegyek szárazpályára alkalmas gumiért.

A második kör vége felé eleredt, megint mintha dézsából öntötték volna.

Felnéztem az égre.

-          Kösz!

Még tíz kör volt. Benyomtam a rádiót.

-          Hogy állok?

-          Vettel tizenöt, David huszonöt másodpercre mögötted.

-          Csökken vagy nő a különbség?

-          Picit nő, ők intermedieten vannak, és ha tovább esik, bajban lesznek.

-          Igen vannak vízátfolyások!

-          Hova kéne tekerni a sárgát meg a zöldet?

-          Sárga egyes, zöld kettes.

-          Értem.

Beállítottam, ahogy mondták, és mentem két csiga lassú kört, két, és három másodperccel lassabbat mint eddig.

-          Elég lesz? –szóltam be.

-          Necces.

-          Mennyi kell még a tutihoz?

-          Még három, hármas.

-          Remek. –dünnyögtem.

Néztem a visszapillantót. Seb egyre közelebb volt.

Ha most megyek még három, ilyen tetű kört, akkor szarban leszek.

Mentem három két és felest.

Négy kör a végéig, plusz a levezető.

Visszaállítottam mindent mentem két extra gyorsat. Seb kicsit lemaradt. Aztán megint tekergettem egy sort, és mentem egy, egy másodperccel lassabbat.

Közben az eső elállt, és a pálya száradni kezdett.

Villogott a rádió.

-          Nem kell gyors kör, csak rendes tempó, és minden okés.

-          Értem.

Úgyhogy normál tempóban meg is nyertem a versenyt.

De nem éreztem boldogságot, csak megkönnyebbülést, hogy vége. Minden tagom fájt, és nehezen kaptam levegőt. A levezetőben, nem akartam a csapattal beszélgetni, csak próbáltam összeszedni a gumit a pályáról, és nem elájulni.

Mire beértem a dobogó alá, semmi erőm sem volt, így benyomtam a rádiót.

-          Hívjatok egy orvost….Elég szarul vagyok….- motyogtam.

Nem tudom, hogy mentem be a mérlegelésre, de sikerült, aztán vissza a kocsihoz, Sebék még javában integettek, én meg neki dőltem a falnak.

Jártányi erőm sem volt, örültem neki, hogy a bukó a fejemen maradt, és nem látják az arcom.

Erős szédülés tört rám, belekapaszkodtam a falba. Akkor ért oda hozzám, az orvosi személyzet.

Gyorsan eltámogattak hátra, a színfalak mögé.