Az elmúlt pár napban, úgy ahogy helyre jöttem, végül is nem mentem kórházba, csak pihentem a csapatnál, aztán mikor lebontották kedden a bagázst, repülőre ültem, és átutaztam Malajziába.   

Még az itteni újságokban is folytatódott az, ami Ausztráliában elkezdődött. Nevezetesen az egyik szalagcím, hogy „ Újra együtt a finn sztár pár” , a másik „Hellroad a legbeképzeltebb pilóta”. Hát igen.

Az interjúnál nagyon is elvetettem a sulykot, és elég sok ember érzékeny lelkébe tapostam bele, kifejtettem, hogy könnyű volt megnyerni a versenyt. Aminek következtében, mindenkinek én lettem a tyúkszem a talpán, olyan össznépi utálat zúdult rám, amit még a jó öreg  Bathory Erzsebet is megirigyelt volna. ( A legenda szerint véres kezű grófné, aki fiatal lányok vérében fürdött.) Ahogy olvasgattam a lapokat, lassan én is kezdtem elhinni, hogy valóban akkora barom vagyok, mint ahogyan ők mondják. De hát, kellett nekem elindítani a lavinát. Annyira dühös voltam a csapatra, a bénázások miatt, és Kimire, hogy ezzel akartam lejáratni a Forma 1-et.

Csütörtök délután volt, csak ültem a kis szobámban, a pályán, és egyre inkább azt éreztem, hogy elegem van az egészből. Ki akartam szállni, nem hiányzott nekem az a nagy média figyelem, meg férfi sovinizmus. Az előttem heverő újságban éppen Alonso nyilatkozott, hogy én egy idegbeteg, és idióta nő vagyok, aki csak a szerencséje miatt lett első. Nem tagadom, az Indyben sem szerettek, de legalább elismerték, hogy jobb vagyok, mint ők. Legszívesebben megismertettem volna a drága idióta spanyol fejét, a kedvenc villáskulcsom végével.

Tudtam, hogy erre semmi esélyem, ráadásul, még egy húzás, és Tony úgy ki penderít az Indyből, mint annak a rendje, bár most éppen az általam generált média cirkusz nagyon is kedvére volt. Felkeltettem az érdeklődést, az ő drága kicsi versenysorozata iránt. Úgyhogy, azt hiszem, éppen most jó vagyok nála.

Paul minden áron szerződést akart hosszabbítani velem, mert a szezon végén lejárt, és bár opciójuk van rám a következő idényre, én még nem mondtam semmit. Nem is gondolkodtam rajta, hogyan is tovább. Jött pár felkérés, de egyik sem említésre méltó, sem anyagilag, sem lehetőségileg. Reménykedtem ugyan, egy Forma 1-es ülésben, de tudtam, hogy minden hely foglalt, kicsit bántam, hogy nemet mondtam a HRT- nek.

Az utóbbi pár napban, még Seb sem keresett, elmentek valamerre edzeni, meg felkészülni az utolsó versenyre. Heikkivel és Brunoval, pedig ki tudja mióta már egy szót sem beszéltem. Kicsit hiányzott a társaságuk, de akit a legjobban szerettem volna magam mellett tudni az Kimi volt.

Akár hányszor körbenéztem a szobában, mindig ő jutott eszembe. Nem értettem miért tette ezt? Eljutottam odáig, hogy lassan, csöndben, feladtam. Az első két nap, még elolvastam mit írnak a lapok, de mostanra már nem. Félredobtam azokat, amikben ők voltak.

-          Meg kellene próbálnom rendben hozni az életem, meg a karrierem… - morogtam magamnak.

Nem igazán tudtam, merre induljak tovább, az Indyben, amit lehet megnyertem, amiben még nem indultam az a Nascar, és a rally. Ha választani lehetett, inkább az aszfaltozott pályákra szavaztam. Kaptam pár felkérést, néhány jobb Nascaros csapattól is, méghozzá nem is kedvezőtleneket.

-          Igen, talán az lesz az én utam….

De nem volt, kedvem, akkor ezzel sem foglalkozni. Bekapcsoltam a laptopot, és az emailjeimet akartam megnézni, amikor kopogtak.

Nem vártam senkit, úgyhogy érdeklődve nyitottam ajtót.

-          Szia Angie!

-          Bruno….szia….- mondtam kicsit fáradtan.

-          Beszélhetnénk?

-          Ha a nyilatkozatomról, akkor ..

-          Nem. Másról.

Szélesre tártam az ajtót, és beengedtem.

Lehuppantam a kanapéra, és elnyújtóztam rajta, Bruno meg leült a karfára.

-          Bocs hogy bunkó vagyok, de nincs erőm ülni.

-          Semmi gond. Viharvertnek is tűnsz.

-          Mert?

-          Karikás a szemed, hulla sápadt vagy, és az arcod is nyúzott. Látszik, hogy nincs minden rendben.

-          Hát nincs.

-          Beszéltem Sebbel….

-          És mit mondott? – néztem rá érdeklődve.

Bruno a cipőjét fixírozta.

-          Szóval előadta a bővített változatot.

-          Igen, elmondott mindent. Gondoltam, jól jönne egy barát.

-          Szóval mi még barátok vagyunk? –kérdeztem viccelődve.

-          Szamár vagy te lány.

-          Iiiááááá.

Elvigyorodtam.

-          Jó tudni, hogy elnyűhetetlen vagy!

Bruno is elvigyorodott.

-          Örülök, hogy itt vagy…. Nagy szükségem van most, egy barátra. –közöltem komolyan.

-          Tudom… Ezért is jöttem…- mondta bíztató mosollyal az arcán.

Bólintottam.

-          Van kedved mesélni? - kérdezte.

-          Hát a lényeg az, hogy megakadtam, minden téren.

-          Kicsit bővebben?

Felültem, és a lábam feltettem a dohányzóra, Bruno meg mellém huppant.

-          Ez a Kimi ügy, szeretem, de már nem érdekel, belefáradtam, ahogy Sebbe is. Rendes fiú, és imádni való, de hiába mondom neki, hogy próbáljon meg elfelejteni, csak koslat utánam.

-          Pedig nem is hívott pár napja…..- mondta Bruno óvatosan.

-          Beszéltél vele?

-          Igen, de mondta, hogy nagyon le akartad rázni, úgyhogy inkább nem hív, hogy ne menjen az idegeidre.

-          Kicsit igen. Ha megint beadnám a derekam, akkor neki lenne utána szar, és azt nem akarom. Akkor lehet boldog, ha elfelejt, és másba lesz szerelmes. Nem akarom ámítani!

-          Jól teszed, és azt hiszem kezdi felfogni, hogy jobb ez így.

-          Remélem.

-          A munkával mi a gond?

-          Minden. – röviden elmeséltem, hogy min is gondolkodtam, mielőtt befutott volna.

-          Érdekes elképzelés….

-          Egyenlőre nincs jobb, de lehet, hogy maradok még egy évet Wendettinél. Majd kitalálom.

-          Az a lényeg, hogy jól dönts.

Bólintottam.

Mesélt magáról is, hogy vele éppen mi van. Összeakadt valami brazil lánnyal, a húga ismerőse, tök kedves, meg aranyos, és jól is érzi magát vele, valami Carolina. Szóval nagy a boldogság, még az is megfordult a fejében, hogy elveszi. Mondtam neki, ha valóban úgy érzi, akkor hajrá.

Mint kiderült, Heikki sem haragszik rám, de előbb Brunon keresztül akarta megtudni, hogy nem e harapom le a fejét, ha átjön. Neki nincs senkije, de remekül van, a Lotus is fejlődik, persze csak kis lépésekben. Eléggé elbeszélgettük az időt, mire rápillantottam az órára, már fél nyolc is elmúlt. Megfűztem, hogy vacsizzuk együtt a csapatnál, meg abban is benne voltam, hogy jöjjön az a Carolina is, de mint kiderült ő nem utazott el a futamra. Felhívtuk Sebet, de neki legnagyobb sajnálatára valami PR marhaságra kellett mennie, Heikki viszont kapva kapott az alkalmon.

Leültünk a szerelőimhez, és egy nagy adag zöldséges, sajtos, bolognai spagetti mellett, majdnem éjfélig beszélgettünk, és ökörködtünk.

Mire felértem a szobámban, borzalmasan fáradt voltam, de örültem, hogy végre egy kis nyugalom, és béke van az életemben. Könnyűnek, és kissé nyugodtnak éreztem magam, hetek óta végre először. Csak reménykedni tudtam benne, hogy ez így is marad, és minden visszatér a normális kerékvágásba.