Mikor kinyitottam a szemem, valami mentőautóban találtam magam, mellettem egy fiatalabb fickó, biztos mentőápoló.
-Magadhoz tértél?
-Ja... Asszem... A vércukrom, igaz?-ültem fel lassan.
-Máskor is előfordult már?
-Hogyne, kislány korom óta, állandó probléma... Hol a táskám?
-Zsolti máris hozza-lépett oda Betty. Fél perc múlva meg is jelent Zsoltika.
-Kata? Magadhoz tértél? Szörnyen ránk ijesztettél, ugye tudod...
-Nem megmondtam, hogy semmi bajom...
-Aha persze, a következő pillanatban meg úgy kaptalak el...
-De látod, hogy élek és virulok...-mondtam, majd elővadásztam a táskám aljából egy tábla Milkát.
-Csokit valaki?-kérdeztem olyan halálos lazasággal, hogy mindenkiből kirobbant a nevetés. Miután senki nem kért, így eltüntettem hat kockát és mintha kicseréltek volna, felálltam és sétáltam pár métert, hogy ténylegesen rendbe jöjjek. Zsoltika meg mint valami hős lovag, velem tartott. Mikor eltávolodtunk a többiektől, felém fordult.
-Kata, azért jobban is vigyázhatnál magadra.
-Zsolti, kérlek! Tudok vigyázni magamra! Miért aggódsz ennyire értem?
Erre mintha bedurcázott volna.
-Hogy miért? Azért mert fontos vagy nekem nagyon! Mert...
-Mert?
-Mert szeretlek!-kiáltotta szinte az arcomba. Wow! Na ez most kicsit váratlanul ért. De különben is, hogy érti, hogy szeret??? A jóslat???
-Jajj Zsolti, ne haragudj, nem akartalak bántani! Csak... Kérlek, értsd meg te is, hogy nincs szükségem dadusra, már nem vagyok kislány-mosolyodtam el, majd végigsimítottam az arcát. Megint azokkal a tágra nyílt kismacska szemekkel nézett rám, mint akkor ott a szobámban... Aztán közelebb hajolt én pedig most sem tiltakoztam, ennek ellenére a csókja annyira váratlanul ért, hogy egy pillanatra ledermedtem. Puhán kóstolgatta ajkaimat, illetve inkább a rajtuk csillogó szájfényt. Én pedig önkéntelenül is viszonozva a csókot először beletúrtam a hajába, majd a körmömmel lágyan egy vonalat húztam a tarkójától a gerince mentén. Erre ő egy picit szenvedélyesebbre váltott, közben a keze kétoldalt a csípőmre csúszott. Mivel mindkettőnknek tetszett ez a kis játék, folytattam volna, de ekkor Zsolti felsóhajtott.
-Kata... Ne csináld, mert...
-Mert?-incselkedtem vele, erre aztán mindketten elnevettük magunkat, majd visszamentünk a többiekhez. Később elmentünk afterezni is, ami szokás szerint jó móka volt, majd hajnalban holtfáradtan dőltünk be az ágyikóinkba.
Vasárnap ugyebár kissé nehezünkre esett az ébredés, de azért seggbe rúgtuk magunkat, mert délutánra próba volt megbeszélve.


Aznap délután kettőkor csengettek a Dobák-házban. Brigitte, a kedves, mosolygós lakberendező, Viki és Clau anyukája ment ajtót nyitni. Kissé meglepődött, mikor egy mosolygós szőke srácot pillantott meg az ajtóban.
-Jó napot kívánok! Sebastian vagyok, Vikivel szeretnék beszélni.
-Szia! Én Brigitte Brandtner vagyok, Viki és Clau édesanyja. Sajnos a lányok most próbálnak, nem tudom mikor végeznek. Gyere be nyugodtan.
-Nem köszönöm, nem szeretnék zavarni.
-Nem zavartál egyáltalán, de ha gondolod, felírom neked a próbaterem címét-mondta Brigitte, majd elővett egy cetlit és egy tollat.-Tessék-nyújtotta át a kis cetlit.
-Köszönöm szépen. Viszontlátásra.


Már olyan három óra felé járt, mi pedig nagyban zenéltünk. Alig hallottuk meg, hogy csengettek. Viki volt a soros ajtónyitásban, de mikor meglátta, ki áll előtte lefagyott, mint a Windows.
-Sebi?