A vacsora közben már csak pár szót váltottunk, de szinte folyton egymásra pillantottunk. Miután mindenki végzett a vacsival felálltunk asztaltól és néhányan elmentek táncolni. Én kimentem a teraszra és leültem. Néztem a csillagokat.

- Nem fázol? Hűvös van.

- Nem, ne aggódj.

- Rendben. – mosolygott halványan, majd elkomorult az arca. – Miért? Miért tetted?

- Fernando. Vallomással tartozom neked. – néztem rá fájó szívvel.

- Elárulod miért csaltál meg azzal a titkos valakivel?

- Elárulom, hogy miért hazudtam a csalást. – hajtottam le a fejem.

- Mi? Mit hazudtál? – értetlenkedett.

- Térjünk vissza arra a napra… - néztem a szemébe, miközben arcomon lassan végiggördült egy könnycsepp. Csendben hallgatott.

(Június 2. – Lugano - Laura)

- Nando! Elég lesz! Bírd már ki! – adtam egy gyors csókot neki és lefejtettem magamról a kezeit, majd elkezdtem öltözködni.

- Kincsem! Nem várunk senkit! Gyere szépen vissza! – nyúlt a kezem után, amit elrántottam hamar. Elkezdtem öltözködni, miközben ő kikászálódott az ágyból és átölelt.

- Nando! Csinálni kell ebédet! Ez nem lesz jóóó!

- Dehogynem! Majd én hozok valami kaját fel. Te feküdj vissza az ágyikóba… - vette volna le a pólóm, mikor csöngettek az ajtón.

- Majd megyek nyitni. Te öltözz fel. Így nem fogadhatod bárkit is, aki jött.

- Miért ne?

- Öltözz! – öltöttem rá a nyelvem, miközben kifele mentem.

- Mennyivel jobban hangzik az a szó a szádból, hogy Vetkőzz! – hallottam még.

Kicsit rendeztem tükör előtt magam, majd kinyitottam az ajtót. Egy fiatalos lány és egy kisfiú állt ott az ajtóban.

- Hello. Kit kerestek? – érdeklődtem kedvesen.

- Én Carolina Costa vagyok és Fernando Alonso-t keresem.

- Itthon van. Milyen ügyben keresitek?

- Szia! – mondta a kisfiú nekem.

- Szia. – mosolyogtam rá.

- Ő itt a kisfiam, David Fernando Costa.

- Fernando? – néztem nagy szemekkel rá.

- Igen. Ő Fernando kisfia. 5 éves kisfia.

Úgy éreztem ezek a szavak összetörik a szívem. Fernando kisfia…