Fernando ekkor átölelt, majd értetlenül nézett Carolina-ra.

- Szia… Sziasztok. Hát te mit keresel itt?

- Szia Fernando. Összeszedtem a bátorságom.

- Bátorságod? Mire?

- Ő itt David Fernando. A kisfiad.

Fernando ugyanolyan döbbenten nézett, mint én, majd elkezdett számolgatni a kezén. Ezt nem szeretem. Ezt a számolgatást. Kibújtam másik keze öleléséből, majd leültem a kanapéra.

- Gyertek be… - hallottam. – Kértek valamit?

- Kicsim?

- Én kakaót.

- Menjetek a konyhába. Ott arra.

- Rendben. Gyere kisfiam.

Fernando leguggolt mellém.

- Kincsem, én… nem tudtam! Tényleg!

- Gratulálok a kisfiadhoz. Nagyon aranyos, és hasonlít rád…

- Ne legyél ilyen. Téged szeretlek és ez nem is fog változni!

- Ennek a kisfiúnak apára van szüksége.

- De ez nem azt jelenti, hogy…

- De…

- ELÉG! Téged szeretlek és amíg te szeretsz engem SEMMI és SENKI nem választhat el minket. – megfogta a kezem, amin az eljegyzési gyűrű volt és felemelte, hogy nézzem meg. – Tudod ez mit jelent? Azt, hogy TÉGED akarlak! – egy csókot adott, majd a konyhába sietett. Utána néztem fájdalmasan mosolyogva.

- Én pedig TÉGED, de nem fogom engedni, hogy a kisfiad apa nélkül nőjön fel…

(Június 3. – este - Laura)

- MICSODA?

- Igen Fernando! Megcsaltalak és ezért szakítok veled! Ez nem hozzám tartozik! – nyomtam a kezébe a gyűrűt, majd kifutottam a taxihoz. A taxiból láttam, hogy még kifutott a házból és leroskadt a járdán. / http://www.youtube.com/watch?v=sX-Jiv5_h6o /

Szörnyen éreztem magam, amiért ezt tettem vele. Hogy miattam van most a mélyben, de ezt kellett tennem. Ez volt a helyes. A repülőtéren jegyet vettem az első járatra, ami hazavisz, Magyarországra.

Másnap reggel arra keltem, hogy dörömbölnek az ajtón. Amikor kinyitottam a lányok voltak ott.

- Csajok.

- MIT TETTÉL? Miért szakítottatok? Mi történt?

- Én… nem akarok többé élni! – zokogtam, mire átöleltek és kifaggattak, hogy mi történt.