Ryanne csak akkor kezdte érezni a helyzet komolyságát, mikor folyamatosan érkeztek a katonák a fegyverekért a raktárba. Aztán egyre sűrűbben és egyre közelebbről hallotta a fegyverek hangját. Nem ijedt meg, de első gondolata aggodalommal töltötte el. A számára legfontosabb emberre gondolt, Chesterre. Furcsa mód ő nem bukkant fel a raktárban fegyverért. Összeszorult a szíve, ahogy erre gondolt. Legszívesebben rögtön nekiiramodott volna, de tudta neki itt kell most helyt állnia.

-          Az az átkozott büntetés!- mérgelődött magában, miközben betárazta a gépfegyvert.

Fedezékbe vonult, majd várta a felbukkanó ellenséget, a gépeket.

Majd felugrott a helyéről ijedtében, mikor megszólalt mellette a rádiója. Mike volt az.

-          Cruz főhadnagy!- szólt bele.- Ettől a pillanattól kezdve felmentem a büntetése alól. Szóval csatlakozzon a csapatához, és vegye át a vezetésüket haladéktalanul. Cél a bázis evakuálása, minél kevesebb emberi veszteség árán.- adta ki a parancsot az ezredes.

-          Igenis főnök.- szólt vissza határozottan Ryanne, de azért érződött a hangjában a büntetése miatti neheztelés.

Bontották a vonalat és Ryanne egy nagy sóhaj után nekiindult a folyosónak. Ösztönösen váltott tempót, mikor úgy érezte veszély, vagyis ellenség leselkedhet rája. Közben nem kerülhette el tekintete a földön fekvő élettelen testeket. Egyikükben felismerte a csapatja tagját, majd fiatalokat, nőket és gyerekeket látott. Nem bírta tovább és visszakívánkozott gyomrának tartalma. Hiába élt így már évek óta mégse tudta megszokni ezt a sok értelmetlen halált. Ártatlanok haltak meg egy érzéketlen lény hataloméhsége miatt, amit ráadásul saját maguknak köszönhettek.

Próbált nem gondolkodni, inkább újra felvette a tempóját, és továbbment. Már csak két folyósóra volt a céljától, mikor az egyik fal szinte ráomlott, és ha nincs lendületben nem kerülhette volna el a sorsát. Így csak nagy lendülettel hasalt a földre, miközben mögötte a fal leomlott és a porfelhőben egy gép bontakozott ki. Ryanne nem sokáig feküdt tétlenül, rögtön a hátára fordult, és felült, még szerencséjére hamarabb sikerült ez neki, mintsem a gép észrevette volna őt.

Feléje lendítette gépfegyvert és célba vette a gépet. A golyók először lepattantak a kemény titánium vázról, majd mintha utat találtak volna maguknak eltűntek a gép belsejében, és mire a gép célba vette volna őt, már nem működtek az érzékelői. A gép egyensúlyát vesztve dőlt hanyatt. Ryanne gyorsan felpattant a földről, és óvatosan, fegyverét maga előtt tartva közelített a géphez. Már kezdett megnyugodni, hogy nem jelent veszélyt a gép, mikor a fémkéz a magasba lendítette fegyverét. Ryanne ösztönszerűen lőtt egy egész tárat a gépbe.

A fémkéz visszahanyatlott a földre. Ryanne végre nyugtázhatta, hogy ez a gép már senkiben nem fog kárt tenni.

De nem sokáig lehetett nyugta, mert a fal túlsó oldalán újabb fémes csillogást észlelt. Amilyen gyorsan csak tudott, futni kezdett a következő elágazásig.  Egyedül ugyanis nem lett volna értelme szembe szállnia egy másik géppel, és nem is lehetett benne biztos, hogy csak eggyel kellett volna szembe szállnia.

Mikor balra fordult a T elágazásban, pár pillanatra megállt, hogy kifújja magát. sok pihenőt nem hagyhatott magának tudván, hogy a gépek sokkal gyorsabbak és kitartóbbak nála.

Már egyre hangosodott az összeütközések zaja, Ryanne gyorsabbra vette a tempóját. A folyosó újabb elágazásához közelített, mikor szinte a semmiből bukkant fel előtte a T-600-as egység. Egy pillanatra megtorpant, majd oldalra tekintett, és megpillantotta a folyosó jobb falában lévő ajtónyílást. Nem bajlódott a kilinccsel, csak nagy lendülettel lendült az ajtónak, és bízott a szerencséjében.

A gép átkozott gyors volt, mert Ryanne-nek sikerült túlélnie ugyan ezt a „találkozást”, de a plazma égette sebbel ért padlót a másik helyiségben. A találat a lábszárát érte, jó tenyérnyi darabot „égetett” ki belőle. Már csak akkor érezte meg a fájdalmat, mikor rá akart állni a lábára. Mivel ez nem sikerült neki, csak arra volt képes, hogy bedőljön egy fémszekrény fedezéke mögé. Az esés sem sikerült túl jól, mert érezte, hogy melegség önti el a bal oldalát. Nem volt képes megmozdulni és a fájdalom fokozatosan kerítette hatalmába a testét.

Könny szökött a szemébe, de újra szerelmére gondolt, és ez erőt adott neki. Karjai épségben voltak, így belekapaszkodott a feje mögött kitapogatott bútordarabba és ülő helyzetbe tornázta magát. Most látta meg a sebet a bal oldalán, amiből ömlött a vér. A pólója és a nadrágja szára már vérben ázott. Remegett és a lélegzetvétel egyre nehezebb lett a számára.

De az elméje még annyi tiszta volt, hogy furcsának találja azt, hogy a gép még nem ért oda. Nem értettem, de megfogadta, hogy ha itt kell meghalnia az a gép se fogja túlélni a találkozásukat. Újra a sebre pillantott. Gyorsan letépett egy darabot a nadrágja szárából, hosszába kettévágta egyiket összehajtotta, a másik résszel pedig maga köré kötözte. Nem remélt túl sok segítséget ettől, de valamit tennie kellett. A vádliján lévő seb a plazma „jótékony” hatása miatt nem vérzett legalább, de olyan érzése kezdett lenni, hogy zsibbad a lába és nem tudja kontrollálni a mozgását.

Újra kilesett a fedezékéből és ekkor végre megpillantotta a gépet. A gép lassan körbepásztázta a szobát a tekintetével és az érzékelőivel. Ryanne sejtette, hogy ebből a helyzetből nem juthat ki élve. Kezét a maga mellé helyezett gránátra helyezte, miközben köhögési inger fogta el, amit próbált visszatartani.

 A gép lassú léptekkel indult meg feléje. Ryanne csak sejthette, hogy a gép észrevette őt. Magában számolta a másodperceket. Zihálva kapkodta a levegőt és már a köhögést sem tudta visszatartani. Elárulta magát, de a megváltó plazmasugár váratott magára. Aztán másfelől érkezett támadás a gép ellen. Ryanne már az ájulás szélén volt, így csak homályosan emlékszik a két erős karra, aki felkarolta és magával vitte.