Erre nem igazán tudtunk mit mondani, én csak egyet tehettem: felálltam és átöleltem a lengyelt. Ő a vállamra hajtotta a fejét és egy ott próbált megnyugodni. Fernando és Fisico pedig a hátát veregették, de nem szóltunk semmit. Azt hiszem ez volt a legjobb, amit tehettünk.

-          Köszönöm srácok. – szólt pár perc múlva Robert. – A legjobb az lesz, ha most megyek és lefekszem. Sziasztok.

-          Szia Robert. – köszöntem el tőle, majd kissé nyomott hangulatban folytattuk a vacsorát.

-          Menjünk mi is.- szólt csendesen az étkezés végeztével Fernando, majd mentünk mi is, elköszönve Fisicotól.

Nem igazán úgy ért véget ez az este, mint ahogy gondoltuk volna még a liftben. Robert mamájának a halála rányomta a bélyegét a kedvünkre. Csendesen pancsiztunk egyet, majd lefeküdtünk aludni.

Nekem ez viszonylag hamar sikerült, de Nando rengeteget forgolódott, amire én is felébredtem.

-          Ferni, mi a baj? – kérdeztem tőle halkan. – Nem tudsz aludni?

-          Nem, nem igazán. – válaszolta suttogva. – Bocsi, hogy felébresztettelek. – mondta, miközben odahúzott magához, és elkezdte simogatni a karomat, hátamat.

-          Mi a baj? – érdeklődtem tőle.

-          Tudod, nekem a nagymamám a mindenem, és az, hogy Rob nagyija meghalt, eléggé felkavart. – sóhajtott. – Szeretném, ha sokáig velünk marad. Szeretnélek bemutatni neki téged, jó lenne, ha látná, hogy világbajnok leszek, és ha később esetleg a gyerekeinket is látná felnőni, tökéletesen boldog lennék. – hallgatott el félve, a gondolataiba merülve. Majd folytatta. – Féltem őt, az ő korában egy betegség, pedig végzetes lehet.

-          Nyugodj meg Kicsim. – bújtam oda hozzá szorosan. – Egyenlőre nincsen semmi betegsége a nagyidnak, ugye? – bólintott egyet. – Nos, akkor, hogy ez így is maradjon, ha legközelebb találkozol vele, próbáld meg ezt neki is elmondani. Nem ismerem a szokásait, de vedd rá egy kicsit egészségesebb életmódra, az soha nem árthat meg.

-          A verseny után eljössz majd velem hozzá? – kérdezte meg immár mosolyogva.

-          Ha nem zavarok, akkor persze.

-          Lököttkém! – nevetett fel. – Ha zavarnál, nem kérdeztem volna meg.

-          Akkor ebben az esetben örömmel veled tartok. Csak arra kérlek, hogy pár napra majd egy kicsit haza is menjünk. Mármint Magyarországra, már hiányzik a legjobb barátnőm. – beleegyezően adtam egy röpke csókot neki, utána pedig visszafészkelődtem a mellkasára.

-          Tudod, min gondolkodtam? – kérdezte meg kb. 10 perc múlva.

-          Nem vagyok gondolatolvasó. – kuncogtam.

-          Te azért már elég sok mindent tudsz a családomról, meg is ismerkedtél velük, legalábbis a szüleimmel. Én viszont még semmit nem tudok a te családodról. Mesélsz róluk? – kérdezte félénken mosolyogva. Ezzel viszont letörölte a mosolyt az arcomról. Fájó pontra tapintott.