Azt hiszem, érezte, ahogy megfeszülök mellette - rajta, kinek, hogy tetszik – mert felült és felkapcsolta a kis asztali lámpát.

-          Valami rosszat kérdeztem? – érdeklődött az arcomat fürkészve.

-          Neeem… vagyis, végülis igen. – zavarodtam össze egy kicsit. De nem csak én, Nando is.

-          Ezt most magyarázd meg kérlek, mert nem értem.

-          Oké. – feleltem halkan. – De akkor kapcsold le a villanyt. – miután megtette, odamásztam mellé, mert ő már az ágy támlájának dőlve ült és hozzá bújtam. Majd belekezdtem a mesébe. – Azért nem beszéltem még a családomról, mert olyanom nekem nincsen. Egy árvaházban nőttem fel, mert anyukám rákban meghalt 1 éves koromban, apám meg nem vállalt engem. Így lemondott rólam és eltávolított a közeléből. Szóval, lelenc gyerek vagyok. – mosolyogtam keserűen.

-          Ne mondd ezt! – szorította meg a vállamat Fer. – A származása miatt senkit sem szabad elítélni! Nem azt kell nézni, hogy honnan jött, hanem, hogy milyen ember!

-          Ezt mondhatnád azoknak is, akik emiatt pokollá tették az életemet. – mondtam ki hangosan a kívánságom. – 18 évesen hagytam el az árvaházat, de mintha pofon vágtak volna. Amint kiderült az egyetemen a „származásom”, ki lettem közösítve, lenéztek, vagy levegőnek néztek. Nem szóltam vissza semmit, csak leszegett fejjel tűrtem és szívtam magamba a tudást, de néha azért jól esett volna egy anyai ölelés, vagy határozott, biztonságot sugárzó apa. Egy család.

-          Nem is volt melletted senki? – kérdezte Nando.

-          De igen. Végülis, ha jobban belegondolok van családom. Mégpedig a legjobb barátnőm, Dia. Vele együtt nőttünk fel, kitartottunk egymás mellett, jóban-rosszban. Együtt is lakunk Pesten, olyan mintha a testvérem lenne. – mosolyodtam el egy kicsit.

-          És most már itt vagyok neked én is… - ölelt át a karjaival Fernando.

-          Igen. – simogattam meg. – De te még nem vagy a családom. – suttogtam. – Félre ne értsd, szeretlek. Szerelmes vagyok beléd, de még nem vagyunk együtt annyi ideje, hogy…

-          A családod része legyek. – fejezte be helyettem a mondatot. – Még nem bízol bennem ennyire. – lehajtottam a buksim, ő pedig felkelt az ágyról és kiment valahova.

Teljesen magamba roskadtam, hogy ezzel a vallomással elveszítettem Őt. De hazudni nem fogok neki, még nem a családom része. Igaza van, mert még tényleg nem bízom benne eléggé.

Már éppen sírni kezdtem, amikor visszajött.

-          Han, ne sírj! – ölelt át egyből, ahogy meglátta a könnyeimet.

-          Miért ne? Ha hazudnék és kiderülne, az lenne a baj, most, hogy őszinte voltam, az a baj!

-          Már miért lenne baj? – kérdezte lágyan, de én még mindig nem néztem rá.

-          Mert ezzel most elveszítelek. Csupáncsak ezért.

-          Kis butus. – nevetett gyengéden. – Nem szabadulsz meg tőlem ilyen könnyen! Csak egy forró kakaót csináltam neked, úgy ahogy szereted. – félénken pillogtam fel az arcára.

-          Tejszínhabbal és fahéjjal? – kérdeztem.

-          Igen. Azzal. Ahogy szereted. – mosolygott rám, majd ünnepélyes keretek között átadta az italt. Kicsit elfészkelődtünk, hogy mind a ketten kényelmesen elhelyezkedjünk, majd kortyolgatni kezdtem a kakaót.

-          Nagyon fincsi! Köszönöm. – adtam egy tejszínhabos puszit az arcára.

-          Szívesen. Azt hiszem rád fért. – ölelt át még szorosabban. – Egyébként ne hidd azt, hogy nem értelek meg, azzal kapcsolatban, amit rólam mondtál. – váltott komolyabb hangnemre. – Abszolút megértelek, de …

-          Rosszul esik.

-          Igen. De magamnak köszönhetem. – sóhajtott egy hatalmasat. – Viszont mindent megteszek azért, hogy mielőbb a családotok része lehessek. – mondta és egy apró puszit lehelt a fejem búbjára.

-          Ez tetszik. – méláztam el hangosan. – Mármint, hogy azt mondtad, a családunk része szeretnél lenni. – pirultam el.

-          Szeretlek. – felelte egyszerűen, majd folytatta. – De azért majd ügyködünk egy másik családon is? – kérdezte vigyorogva.

-          Másik családon? – értetlenkedtem egy sort, bár a kaján mosolyából sejthettem volna, hogy miről van szó. – Mire célzol?

-          Hát gyerekekre. – teljesen ledöbbentem.

-          Te már most gyereket szeretnél? – kérdeztem rémülten.

-          Jajj, nem, dehogy! – nyugtatott meg. – Később. Veled tudom elképzelni a családalapítást és az egész életemet. Vagy te nem szeretnél gyereket? Vagy engem életed végéig elviselni? – mosolygott félénken rám.

-          Mindkettőre igen a válasz. Csak iszonyúan félek attól, hogy milyen anya lennék. Nem volt előttem példa, és ha valamit elszúrok? – kezdtem el újra pánikolni. – Meg, én megfogadtam, hogy amíg nincs olyan anyagi hátterem, hogy egyedül is fel tudjak nevelni egy babát – minden eshetőségre felkészülve – addig nem szülök.

-          De ezen most már nem kell aggódnod. – mosolygott rám még mindig. – Az anyagiak nem számítanak. Ami az enyém, az a tiéd is.

-          Ettől viszont lelkiismeret-furdalásom lesz. – fintorogtam.

-          ÁÁÁ, ne hisztizz mindenen! – fakadt ki nevetve a kívánság Nandoból. – Mi kell még? Szeretjük egymást és van egy olyan sejtésem, hogy ez a halálunkig fog tartani. És szerintem remek anya leszel. Én pedig a legjobb apa! – röhögte el a végét.

-          Na ja. Hiszem, ha látom. – vigyorogtam rá én is, majd megcsókoltam. Nem tehetek róla, imádom őt.