- Cristiano? Én vagyok, Pilar. Figyelj, a volt barátnődről lenne szó.

- Igen? – kérdezte, némi hallgatás után.

- Mond meg neki, légyszives, hogy nem velem találkozol minden délután, rendben?

- Figyelj, tudnánk találkozni?

- Talán nem a legjobb ötlet.

- De ez az egész nem telefontéma.

- Jó, melyik országban vagy, perpill?

- Ott ahol te. Portugáliában.

- Oké, tudod melyik hotelben vagyok?

- Igen, két perc és ott vagyok.

-         Szia. – montam, mikor kinyitottam az ajtót.

-         Szia. – jött be.

-         Akkor a volt barátnődről lenne szó.

-         Kiről is? – könyökölt fel.

-         Annabell.

-         Vagy úgy. Nem hagy?

-         Nem, de nem ez a lényeg. Azt hiszi, velem találkozol minden délután. Engem nem érdekel, hogy mit csinálsz, csak mond meg neki, hogy…

-         Értem, nyugi. Bemutatom neki az új barátnőmet. Hátha lenyugszik.

-         Úgyérted: a legújabb barátnődet? – csúszott ki a számon.

-         Ja. Csak nem vagy egy picit… esetleg…

-         Nem… én? Dehogyis. – fogtam össze a hajamat.

-         Az új barátnőm… illetve a legújabbb… nem olyan szép, mint te.

-         Nem érdekel, hogy milyen. Hidegen hagy az is, hogy néz ki. – töltöttem egy pohár vizet.

-         Oké, csak… mondtam. – köszörülte meg zavartan a torkát. – Bocs. Akkor… megyek… - állt fel. Egy szót sem szóltam.

-         Szia. – suttogta és megfordult.

-         Cristiano! – szóltam utána.

-         Igen? – fordult meg.

-         Bocs, hogy… a múltkor… pofon vágtalak.

-         Nem gond, nem minden nap vág pofon ilyen gyönyörű lány. Szia!

-         Szia… 

-         Oké, értem, két perc. – mondta Josh. – Hogy fekszik?

-         Jól, a tapadás is jó. – feleltem a rádióba.

-         Szuper, még van két perc.

-         Menjek folyamatosan?

-         Nem muszáj, első vagy.

-         Oké, akkor kijövök.

Az utolsó körben Fred megelőzött. Nem érdekelt. Edzésen nem fogok toporzékolni, nem igaz?

-         Szia, é…

-         Szia, mennyi lett?! – kérdeztem rögtön Bastiant a telefonba.

-         Kettő-egy. Nekik.

-         Ó. Sajnálom, ki lőtte?

-         Lampard, kétszer.

-         Nálatok?

-         Miroslav.

-         Hogy vagy?

-         Jól. Te?

-         Második, Fred után.

-         Nem baj, ez csak edzés… mennem kell, holnap is hívj az edzés után, jó? Az időmérőt már fogom látni.

-         Oké. Puszi.

Szia. – tette le. Lenyomtam. Körülnéztem. Mindenhol a ruháim vagy a pálya adatai voltak széthajigálva. Elgondolkodtam rajta, milyen lenne, ha mindenütt rend lenne… arra gondoltam, talán el lehetne pakolni… aztán elröhögtem magamat. Hát a takarítás úgysem fog menni…

Belementem az első mért körnél a gumifalba.

-         Szia, na? –kérdezte Bastian a telefonba – Milyen volt a edzés?

-         Szar.

-         Nem baj, délután biztos jobban megy majd neked…

-         És honnan veszed, hogy én hibáztam?!

-         Csak… gondoltam… úgy értem…

-         Ennyire bénának hiszel? – sziszegtem.

-         Nem! Tudod, hogy nem, csak… - kinyomtam, majd két perc múlva újra felhívtam.

-         Bocsáss meg, édesem, én tényleg csak… annyira mérges voltam… - mondtam. A vonal végén csend lett.

-         Hisztis vagy néha, ugye tudod? – szólalt meg a férjem.

-         Igen, Bastian, de…

-         Mást is találhattál volna, akin kitöltöd a dühödet.

-         Tudom. Bocsánat.

-         Te vagy az egyetlen, akire nem tudok haragudni…

-         Hiányzol.

-         Hát azt gondoltam. – mondta vidáman. – Találkoztál Ronival? – kérdezte hirtelen sötéten.

-         …hát… igen.

-         Rádszállt? – kérdezte harciasan.

-         Nem, nem… csak összefutottunk.

-         Na peersze… egészen véletlenül pont beléd botlott? Na mindegy.

-         Mit csinálsz?

-         Öltözök.

-         Hová mész?

-         Inkább hová nem. Most jöttem haza, az uszodába megyek.

-         Hová?

-         Hová, hová? Hát ide! Még nem láttad az uszodánkat a harmadik emeleten?

-         A-a.

-         Na, oda megyek, csak még öltönyben vagyok. – elmosolyodtam.

-         Cuki lehetsz… -  bukott ki belőlem.

-         Hát nagy valószínűséggel az vagyok. Mész valahová este?

-         Nem tudom, unatkozok…

Az időmérőn negyedik lettem, az első etapokon első voltam. Hat napja láttam a férjemet. Kopogtattak. Rohantam az ajtóhoz. Elestem az egyik farmeromba és hasravágódtam.

-         Áú. Szabad!

-         Ezt önnek küldték. – mondta az ősz pasas és letette a hatalmas vázányi virágot és egy csomagot, masnival átkötve.

-         Köszönöm. – nyögtem a földről. Felálltam és odabotorkáltam az asztalhoz. Nincs kártya. A virág nagyon szép. Élénkzöld és csokibarna az egész. A csomagot lassan felbontottam. Egy doboz praliné… újra kopogtattak. Kinyitottam az ajtót.

-         Elnézést, ezt… szóval őt is önnek küldték. – adta át Domint a férfi.

-         Köszönöm. – döbbentem meg. – Domin! – öleltem meg a nagytestű ebemet. – Olyan régen láttalak! Majdnem régebben, mint… - újra kopogtattak. Már kezdett elfogyni a türelmem.

-         Hozza be! – kiáltottam ki, miközben Dominnal átmentem a másik szobába és megálltam az ajtóba. – jesszusom. – néztem körül. Mintha bomba robbant volna, akkora káosz volt.

-         Segítsek rendet rakni, hölgyem? – suttogta Bastian. A meglepetéstől majdhogynem hátraestem.

-         Bastian…

-         Igen, hölgyem? Mindenben rendelkezésére állok.

-         Tényleg? – vigyorodtam el.

-         Mit szeretnél?