Teszteltem. Már két napja. És nem ment valami jól.
- Pilar! Nem igaz, hogy nem bírsz menni egy rendes kört! – vágta le a papírjait fogcsikorgatva Josh. – a pálya más, mint a magánélet! Ugyanúgy kell menjél, mint mikor Bastian Schweinsteiger a férjed, mint ha épp válófélben lennél! – vajon tudja, hogy ezzel csak rontott a helyzeten? Visszaszálltam és tövig nyomtam a gázt. Megcsúsztam és nekimentem a gumifalnak. Nagyot csaptam az orrkúpra.
A hotelben aznap harmadjára csörgettem meg Bastiant. Nem vette fel. Hagyok üzenetet…
- Bastian, hidd el, hogy… én… félreérted… egy csomót ittam. A fejembe szállt… vodka… martinik… Cuba Libre… szóval sokat ittam. És… csak… a rohadt életbe, nem úgy van, ahogy hiszed! – kiáltottam fel. És megtörtént az, ami életemben nem sokszor. Elkezdtem sírni. – Bastian, kérlek… - mondtam sírva. Majd letettem.
Kopogtattak. Annabell volt. Már csak ő kellett ide!
- Sajnálom. Mindenesetre kösz. – veregette meg a vállamat. Most gúnyolódsz? Felnéztem, mire láttam, hogy igazán szánakozva néz rám. – Tényleg sajnálom. Ha… Roni tegnap elmondta, hogy találkozott veled és mondtad neki, hogy hagyjon miattam… és sajnálom… a magánnyomozó csinálta azt a fotót. Rád állítottam. Csak… néha sok dologra képes lennék. Remélem megérted. Roniért.
- Tökéletes megértem. – morogtam.
- Csak ezt akartam. Nem akartam, hogy…
- Értem. – néztem rá. Ez kábé annyit jelentett, hogy kuss, és menj el.
Sört ittam. Alkoholmenteset, mert a csapatfőnököm azt mondta, ilyen állapotban inkább csak ezt igyak. Kopogtattak.
- Nem vagyok itt! – kiáltottam. Újra kopogtattak – Süket vagy, vagy mondjam el mégegyszer? Nem va-gyok itt!!! – megint kopogtattak. Kezembe vettem a sörösüveget és nagy lendülettel kivágtam. Bastian volt. Ugyanolyan kifejezéstelen arccal, mint egy hete.
- Mit hagytam otthon? – támaszkodtam az ajtófélfának. A szeme a sörösüvegre tévedt. Belépett és bezárta az ajtót.
- Én hagytam itt valamit.
- Á, vagy úgy. Nos, vidd csak. Mit hagytál itt? – kérdeztem keserűen.
- Téged… - csókolt meg… |