Ott álltam a suzukai pálya mellet és néztem, ahogy az autók lassan elhaladnak a rommá tört autóm mellet. Oda néztem ahol becsapódtam a falba és még a roncsból próbálták kiszedni az élettelen testem.

- Fájdalmas és nehéz, de okkal történt ahogy minden más az életben. – hallottam meg régen oly imádott baritont. Oda kaptam a fejem és Bence ott ült a falon nem messze a mentőautótól.

- Ez, hogy lehetséges? – sétáltam oda. – Te meghalt, már több mint 2 éve. Akkor én is..? – hagytam levegőbe a mondatom. 

- Nem, még nem halltál meg. – rázta a fejét. – Még nem döntötték el mi lesz a sorsod. – vissza fordítottam a fejem a pálya felé ahol Sebi haladt éppen el a biztonsági autó mögött. Végig a roncsot nézte és akkor meghallottam a hangját.

- Kiállok, oda kell mennem, ott kell lennem! – kiabált. Meglepetten oda néztem a bátyámra aki csak halványan mosolygott.

- Nem. Nyerd meg a versenyt, nem engednek oda hozzá és nem tudsz tenni semmit sem. – hallottam meg a szintén ideges választ a bokszból.

- Ezt, hogyan hallhatom? – néztem továbbra is az elhaladó autókat.

- Azt látsz és azt hallasz amit csak szeretnél. Oda mész ahova csak szeretnél. Egy árny vagy, egy lélek. – magyarázta miközben oda sétált mellém. Kiabálást hallottam ezért ismét a roncsra néztem. Az üléssel együtt emeltek ki a kocsiból és már előkerült a fehér ponyva is amivel takarják, ha a helyszínen kell ellátni egy pilótát vagy pálya munkást.

- Megfogom halni igaz? – néztem Bencére szomorúan.  De ő már ott állt a testem mellet. Oda sétáltam én is de jobb lett volna ha nem teszem. A lábamon látszott, hogy elvan törve mert furcsa pózban állt. A bukósisakom pedig több helyen is foltos volt az ütődéstől. Nem is elékeztem, mikor ütöttem be ennyiszer és hogyan. Lehúzták a bukót és a fejem több helyen is véres volt és a számból is vér csorgott. Elborzadtam a látványtól és legszívesebben vissza adtam volna reggelimet. Egy ollóval végig vágta rajtam az overált az orvos majd elkezdte a szívmasszást. Minden egyes nyomásával egy pillanatra éreztem azt a fájdalmat ami testembe volt.

- Nem hagyhatom ott Sebastiant és Aaront sem! – robbant fel bennem a felismerés. – Nem akarom! Velük akarom maradni! – rogytam le és könnyek nélkül zokogtam.

- Velük maradhatsz, de ők nem fognak téged látni. – guggolt oda mellém. Figyeltem ahogy az orvos küzd értem, de belül már talán ő is tudta, hogy reménytelen. Becsuktam a szemem és Aaronra gondoltam. Amikor kinyitottam ott álltam Eva mellet, aki a keservesen síró fiamat próbálta nyugtatni kevés sikerrel.

- Felelőtlen voltam, sajnálom kicsikém. – simogattam meg az arcát amiből és csak egy pillanatnyi hidegséget érezhetett de a sírása csillapodott.  Talán megérezte, hogy ott vagyok. Ismét becsuktam a szemem és Sebire gondoltam. Amikor felnyitottam a rajtrácson találtam magam ahol fel-le sétálgatott és nagyon idegesnek tűnt. Fülén egy füles volt, hogyha bármi hír van rólam, egyből megtudja. Ismét könnyek nélkül kezdtem el sírni. Tudtam, hogy Aaronnak nem lesz olyan nehéz, hiszen nem fog rám emlékezni és így az elfogadás és a tovább lépés is könnyebb lesz neki, hiszen még csak fél éves volt. De Sebinek az elmúlt 2 évben az élete nagy részét én jelentettem. Több évbe belefog telni mire elfogja a halálom, ha valaha is elfogadja. Bár ő még nem tudhatta, hogy akkor a paddockban ölelt és csókolt meg utoljára. 4 kör volt vissza a versenyből, biztos voltam benne, hogy nem engedik el őket, hiszen mindenkit valamilyen szinten érinteni, fog ez az egész. És igazam is lett mert tisztán hallottam ahogy Sebi fülére mondják, hogy nem lesz új rajt.

- Sebastian, ülj le kérlek oda. – ment oda Christian Stefano kíséretében Sebihez akinek félelem volt már a szemében. – Sajnálom. Nem szabadott volna, felhívom, de senki nem számított rá, hogy ekkorát bukik. – hajtotta le a fejét Christian Horner. – Nem tudták a pálya orvosok  megmenteni. Súlyosak voltak a sérülései. Sajnálom. – nézett rá Sebire.

- Nem, ez lehetetlen. – temette a kezébe az arcát. – Lehetetlen! – kiabálta már könnyezve. Oda léptem hozzá és megszerettem volna ölelni, de nem tudtam mert átsiklott a kezem a vállán. – Őt nem vehetik el! Őt nem! – omlott össze teljesen. Stefano megpróbálta megölelni de ellökte magától. – Hagyj békén. Megyek a dobogóra. – indult el és letörölte a könnyeit. Tudtam, hogy most erősnek mutatja magát, de belül darabokra tört a szíve és a lelke is. Felsétált a dobogóhoz ahol Kimi és Lewis álltak ugyan olyan szomorú arccal. Nem szóltak Sebihez csak Kimi odanyújtotta neki a törülközőt és a vizes üveget. Az arcába locsolta a vizet és aztán beletemetkezett a törölközőbe. Borzalmas volt így látni, főleg, hogy miattam volt ilyen és nem tudtam megölelni sem. Kimi mintha hallotta volna a gondolatomat oda lépett Sebihez és magához húzta. Lewis egy pillanatra döbbent arcot vágott, hiszen ő még nem látta, hogy Kimi milyen igazából de ő is oda ment át megsimította Sebi hátát.

- A pályán ellenségek, az életben társak. – hallottam meg Sebi el-el csukló hangját. Ellépett Kimitől és látszott, hogy nagyon nehezen állja meg könnyek nélkül. Mindenki meglepetésére Kevin bicegett oda Sebihez és átadta a magyar zászlómat amit minden futamra cipeltem magammal és egy fekete vastag szalagot. Az arcán hatalmas fájdalom volt neki is. Sebi biccentett neki köszönet képen majd felvette az asztalról az első helyért járó sapkát és kiment a dobogóra. A tömeg nem őrjöngött szinte teljes volt a csend. Sebi felállt a legfelső fokra és átkötötte a fekete szalaggal a zászlómat majd a szívéhez emelte és úgy állt egészen a himnusz végéig. Becsültem amiért vissza tudta tartani a könnyeit, ha tudtam volna én már zokogva estem volna össze. Nem emelte magasba a díjat sem csak lerakta és megvárta míg a többiek is megkapják, bár ők sem ünnepeltek. Sebit elengedték a kötelező interjúkról így egyből a Red Bullhoz ment ahol Eva már az ajtóban állt Aaronnal a kezében.

- Részvétem. – mondta neki Eva amikor átadta Sebinek a kicsit. Nem reagált Eva mondatára csak bement a szobámba és végig feküdt a kanapén Aaronnal a mellkasán és kitört belőle a zokogás amit eddig vissza fojtott.  Kinyílt az ajtó és Kimi jött be rajta majd maga után kulcsra zárta és leült a földre a kanapé mellet. Egyikőjük sem mondott semmit, nem is igazán tudtak volna szerintem. Oda álltam a kanapé végébe és néztem a számomra fontos emberek arcát ahogy eltorzul a fájdalomtól. A mindig erős Jégember arca is csíkos volt a könnyektől. Aaron ült az apja mellkasán és a kicsi kezét oda tette Sebi arcára ahol végig folytak a könnyei.

- App! – ráncolta össze a kis homlokát. – Aja? – Sebi lecsukta a szemeit, majd felült és Aaront az ölébe vette.

- Anya elment. – mondta neki rekedt elcsukló hangon. – Elment nagyon messzire. – simogatta meg a fejét.

- Jö? – kéretözött le az öléből és a kanapéba kapaszkodva és a szekrénybe oda totyogott az ajtóhoz és rányomta a kicsi kezeit. – Aja jö? – nézett hátra Sebire akiből megint kitört a zokogás.

- Nem Aaron, Anya nem jön vissza többet. – mondta neki Kimi. – Olyan messzire ment, hogy nem tud haza jönni. – Aaron rá nézett majd Sebire és az alsó polchoz totyogott kapaszkodva és kihúzta onnan a pulcsimat és maga után húzva teljesen egyedül oda botladozott Sebihez aki egyből felkapta.

- Nagyon ügyes vagy kisfiam! – ölelte meg még mindig sírva.

- App! Aja! -  mutatta neki a pulcsimat amit ölelgetett.

- Igen, az Anyué volt. – bólogatott.

Ültem a padlón és legszívesebben ordítottam volna. Fájt így látni őket. Bármit megadtam volna, hogy velük lehessek. Hogy én is megdicsérhessem Aaront az első lépteiért, hogy megvigasztaljam őket és hogy elmondjam nekik százszor, ezerszer, hogy szeretem őket. De nem tehettem meg. Többet nem tehettem meg.